Crepes Suzettes

2007-07-05

sponsored links

Ma képeslapot kaptam Sydneybõl.
Hm.
Honnan máshonnan, hát nem?
A posta kicsit késett, már persze az e-mailhez képest - azon már elment a nem is tudom hanyadik visszautasítás; nem, nem találkozom, nincs bizalom, elveszett már évekkel ezelõtt és nem vagyok abban a helyzetben sem, hogy csak úgy unalomûzésbõl és nosztalgiázásból hetyegjek egy keveset.

Aztán ma suliba menet megláttam egy reklámot; telefonáló fiatalember mellett halomban áll a palacsinta. Kissé bugyuta üzenet, értem én, telefonálás közben észre sem veszi az ember, hogy megsüt vagy száz palacsintát.
Franciául crepes.
Ennek egyik változata, a karamellizált likõrökbe áztatott, flambírozott Zsuzsi palacsintája az egyik kedvenc deszertünk volt - nem, nem Sydneyben, hanem Dél-Afrikában, Durbanban.
Durban igen népszerû hely a hajósok között, mert a szárazdokkjában hetekig állnak a hajók a felújítások alatt. A legénységnek olyankor is bõven van munkája, az AB-k (Able Body, nem röhög, nem azt jelenti, hogy jó képességû test, hanem azt, hogy segédmunkás) csiszolnak, hegesztenek, festenek, rozsdát távolítanak el, a tisztek meg ugye felügyelik a munkát. A szárazdokk azért persze mégiscsak szárazföldet is jelent, nõkkel, bárokkal, piával, szóval estefelé megindul a kétirányú forgalom; a néhány hétre, vagy csak arra az éjszakára kibérelt call-girlik jönnek, a lányokat nem fogadó legénység (és leányság, mert az is van, a stewardok mindig nõk, a szárazdokkban rájuk is szükség van, hisz mosogatni, takarítani ott is kell, sõt) szóval a szexuálisan önmegtartóztatóbb fele a személyzetnek pedig áramlik kifelé a hajóról; vacsorázni, nézelõdni, haza telefonálni, esetleg csak megpróbálni felcsípni egy nõt, aki nem professzionális. Nem azért mert az olcsóbb, hanem azért, mert egy olyan nõ azért mégiscsak jobbat tesz a sokat nélkülözõ tengerész önbizalmának, mint egy katalógusból kiválasztott prostituált.
És hát igen, a legtöbben csak vacsorázni mennek, mert az amúgy sem túl jó hajóskoszt a szárazdokkban még szarabb. Egyrészt, mert a szakács természetben, azaz élelmiszer alapanyagban fizeti a nõit, a sonkákat, egész sajtokat, kilónyi kávékat pedig ugye honnan máshonnan szerezné be, minthogy ellopja az ellátmányból, hát nem? Másrészt pedig a szárazdokkolás alatt szinte végig részeg is, így aztán a fõzés a kuktára marad - az meg szegény nem tud mást fõzni csak sugo-t, az olaszok klasszikus paradicsomszószát. Így történik aztán, hogy három-négy hétig ebédre csak három félébõl lehet választani - pasta con sugo, pesce con sugo, carne con sugo. Magyarul paradicsomos tészta, paradicsomos hal és paradicsomos hús.
Hát, elég unalmas, meg a vége felé már undorító is, úgyhogy a környék olasz és portugál vendéglõi ilyenkor elég jó forgalmat bonyolítanak. Részemrõl olasz már szóba sem jöhetett, én ezután évekig nem tudtam megenni a paradicsomszószt.
Nálam a kínai és a japán vendéglõknek volt sikere - fõétel ügyileg.
Mert hogy desszertben azért mégiscsak az olasz az igazi.
Pontosabban a Roma Revolving Restaurant desszerkínálata volt az igazi.
A Roma egyébként is egy fantasztikus hely. A város fölött, egy óriási ház tetején van és lassan forog. Cirka másfél óra alatt tesz meg egy kört, az pont egy átlagos vacsora idõtartama. Csodálatos látvány, vacsora közben az ember egy darabig az óceánban gyönyörködhet, aztán ahogy mozdul az étterem, úgy lát egyre többet a városból és a kontinensbõl. Olyan, mintha körülötte forogna a világ. És ott forog is, a Roma egy roppant elegáns hely, ott aztán tényleg minden a vendégért van. Legalábbis volt, úgy tizenpár évvel ezelõtt.
Az esti program általában úgy alakult, hogy ettünk valami tengeri herkentyút egy kínai étteremben, vagy valami füvekbõl készült levest és szushit egy japán vendéglõben, aztán elsétáltunk a Roma-ig és némi szabadkozás kíséretében (ti, hogy nem vacsoráznánk, csak ennénk valami édességet) felmentünk a lifttel és aztán kértünk egy Crepes Suzettes-t.
A pincér ilynekor kitolt egy kis trollit, rajta a kész, hajszálvékony palacsintákkal. Ezek pont olyanok, mint a mi palacsintáink, egy különbséggel: nem olajon, hanem vajon sülnek. Aztán meggyújtott egy kis borszeszégõt és egy serpenyõben pár kanál cukrot hevített. Amikor a cukorból karamell lett, felöntötte narancslével, valami tripli-sec féle édes likõrrel, narancslikõrrel és rummal, megszórta finomra reszelt narancshéjjal. A palacsintákat megforgatta ebben az édes szószban és négyrét hajtotta, a maradék szirupot ráöntötte. Kis merõkanálban rumot melegített és egy fidibusszal belobbantotta a forró alkoholt, majd azon lángolva ráöntötte a palacsintákra és így tette elénk.
Nem csak a parasztvakító flambírozás miatt szerettük, az ilyen palacsinta tényleg nagyon finom, és ráadásul ott készült elõttünk, a narancsillat átjárta az érzékszerveink, csorgott a nyálunk mire készen lett.
Mint ahogy most is csorog a nyálam.
És nem csak a palacsinta után, hogy a fene enné meg!



Folytats a blogon ... brunnhildekonyhaja.freeblog.hu/archiv...

sponsored links

Keres?s