Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
így meg úgy. most éppen így.
sponsored links
Van, amikor minden összejön.
De úgy tényleg minden. Sok pici apróság, amik önmagukban nem jelentenének feltétlenül problémát, együtt azonban már kiverik a biztosítékot.
De úgy tényleg minden. Sok pici apróság, amik önmagukban nem jelentenének feltétlenül problémát, együtt azonban már kiverik a biztosítékot.
Néhány nappal ezelõtt pont így volt.
A szívrohamközeli ébredés, a délelõtti kilátástalan (és már mindennapos) állásböngészés, az elmaradt spanyolóra, a legkedvencebb kávéfõzõm eltörése, és úgy általában: az alaphangulatom sem +100-ról indult. Ennek a történetnek a betetõzése volt az esti sportfoglalkozás.
Nagyjából egész nap iszonyúan fájt a fejem. Nem éles hasogató fájdalmat, hanem azt a tompa, egyenletes nyomást éreztem, aminek általában jót szokott tenni a figyelemeltereléses "kimozgatás?.
Általában.
Na, ez most szerencsére pont egy kivétel volt. Az óraválasztással egyetemben.
Sokszor megyek teljesen ismeretlen foglalkozásokra, de még sohasem csalódtam.
Ezidáig. A dance aerobic kifejezés nem teljesen azt takarta, amire számítottam. Ráadásul a minden órán új koreográfia se stimmelt teljesen, mert a 6 fõbõl 3 tökéletesen tudta.
Számomra a jobb és bal oldal megkülönböztetése problémát okoz. Alapjáraton. Ebbõl kifolyólag pedig bármilyen bonyolultabb mozdulatsor elsajátításához idõre van szükségem. Lassításra. Hiába csináljuk meg 50-szer gyorsan, nem fogom jobban tudni.
A mozdulataim egyre lassabbak lettek, a lépések összemosódtak. A testemben bujkáló feszültség lassan, de biztosan kezdett elviselhetetlenné fokozódni.
Éreztem a pillanatot, amikor feladtam. A testem még ott volt, de lélekben már egészen máshol jártam.
Az ügyetlenségem eszembe juttatta az összes sikertelenségem. Az életem.
Hogy gyakorlatilag semmi sincsen amit fel tudnék mutatni. Hogy hiába próbálok állást találni, nem sikerül. Hogy egyszer nyílok meg valakinek õszintén, otthagy. Hogy azokról a dolgokról, amiket a magaménak gondoltam, amiben a jövõmet szerettem volna látni, kiderül, hogy hamisak. Hogy nem az én történetem szereplõi.
Még soha életemben nem mentem ki foglalkozásról. Az az alapelvem, hogy ha már fizettem érte, akkor végigcsinálom, legfeljebb nem megyek többet.
Most nem ment.
A sírás fojtogatott. Tudtam, hogy ha nem szeretnék kíváncsiskodó kérdéseket, mielõbb el kell hagynom a termet. Az öltözõig bírtam.
A szekrényem kipakolása közben már folytak a könnyeim. Összeharaptam a számat, és az égre emeltem a tekintetem. Annyira szürreális volt az egész, hogy legszívesebben felnevettem volna.
Miért is sírok tulajdonképpen?
Miért is sírok tulajdonképpen?
Fogalmam sem volt. De tényleg. Egyetlen normális, de még nem normális indokot sem tudtam volna felsorolni. Egyszerûen csak kellett.
Fogtam a cuccaim, és anélkül, hogy átöltöztem volna, elrohantam. CSak egy dolog volt a fejemben: menni, menni, menni. Nem számított hova: térre volt szükségem.
És mozgásra.
Fizikai terhelést akartam. Azt érezni, hogy már nem tudok elég levegõt venni. Hogy az izmaim egy egységként feszülnek meg.
A futással kettõs viszonyom van. Amilyen meglepõen jól tud esni néha, annál többször élem meg a legdurvább kínzásként. Talán pont ezért akartam - a mazochizmus sohasem állt távol tõlem.
Nekiindultam. Egy szál sporttopban, bele a sötét estébe.
Az elején még éreztem a hideget, de a fejemben lévõ forróság erõsebbnek bizonyult. Nem foglalkoztam a szembejövõk furcsálló tekintetével. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi.
Úgy futottam, mintha nem lenne holnap.
Nagyjából fél óra kellett.
Fél óra, és helyreállt a világ rendje. A jól ismert utálat felülkerekedett a feszültségen.
Fogtam a cuccaim, és anélkül, hogy átöltöztem volna, elrohantam. CSak egy dolog volt a fejemben: menni, menni, menni. Nem számított hova: térre volt szükségem.
És mozgásra.
Fizikai terhelést akartam. Azt érezni, hogy már nem tudok elég levegõt venni. Hogy az izmaim egy egységként feszülnek meg.
A futással kettõs viszonyom van. Amilyen meglepõen jól tud esni néha, annál többször élem meg a legdurvább kínzásként. Talán pont ezért akartam - a mazochizmus sohasem állt távol tõlem.
Nekiindultam. Egy szál sporttopban, bele a sötét estébe.
Az elején még éreztem a hideget, de a fejemben lévõ forróság erõsebbnek bizonyult. Nem foglalkoztam a szembejövõk furcsálló tekintetével. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi.
Úgy futottam, mintha nem lenne holnap.
Nagyjából fél óra kellett.
Fél óra, és helyreállt a világ rendje. A jól ismert utálat felülkerekedett a feszültségen.