Ma nem leszek bĂľbeszĂŠdĂť, felejthetĂľ a mai kirĂĄndulĂĄs.

 kakaĂłscsiga?

KezdtĂźk az agostyĂĄni arborĂŠtumban, ahol majd megfagytunk.

Anita oda ĂĄll komolyan az elsĂľ tĂĄblĂĄhoz: "az van oda Ă­rva, hogy fa!"-apja kĂŠsz, szakadt a rĂśhĂśgĂŠstĂľl.

 Egy Ăłra alatt vĂŠgig is jĂĄrtuk, a tĂł ĂŠs egy fa hĂ­d volt a legnagyobb lĂĄtvĂĄnyossĂĄg.

 Az Ăśsszes fa kitĂĄblĂĄzva, de vagy olyan nagy hogy lĂĄtni sem lehet belĂľle semmit, vagy ki van szĂĄradva.

 Na jĂł, talĂĄltunk egy ĂłriĂĄs hangyabolyt.

MalomvĂślgyi bĂźfĂŠ nem okozott csalĂłdĂĄs, bĂĄr nĂŠmi kĂŠp tĂśbbet fizettĂźnk mint remĂŠltĂźnk. Csak olyan kis aprĂłsĂĄgokon, hogy kĂŠt szelet kenyĂŠr helyezz nĂŠgyet adtak, ez mĂŠg Ăşgy megĂŠrtem, hogy fĂŠlre hallja, de nem azĂŠrt kĂŠrek kevesen mert sĂłher vagyok, hanem mert nem eszem meg. De a kĂŠt ubi helyett Ăśt, hĂĄĂĄĂĄt...

Mindegy, fincsi volt. Anita is rendesen evett.

Vissza felĂŠ ZsĂĄmbĂŠknak jĂśttĂźnk, fagyiztunk a cukiban, meg hoztunk pĂĄr szelet sĂźtit.