Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Piccolo momenti :)
sponsored links
A szociológia és a fényképezés jó pajtások ám. Az én agyamon kívül is, úgy egyébként, de azon belül egy ideje még inkább. Ráadásul nagyjából a történetük is egy idõben kezdõdött valamikor az 1800-as évek eleje-közepe táján, amikor Comte agyából kipattant a pozitivizmus, Niépce kezei közül pedig az elsõ heliográfia, a mai fényképek ük-ük-ük-üknagypapája. Ez nem lehet véletlen, csak totálisan sorsszerû kezdet:) Elválaszthatatlanságuk ma fotóriporterek ezrei által igazolódik. Ha azzal foglalkoznék, ami igazán érdekel, akkor a fényképezést elsõsorban egyértelmûen kutatási módszerként használnám. A társadalmi lét visszatükrözõdéseit kergetném a hajamat elhagyva egy-egy sorozatba sûrítve, vagyis mindazt, aminek a középpontjában ott az ember. Engem ez érdekel leginkább. És ettõl a nyaralás során sem tudtam elvonatkoztatni egyáltalán. Tudtam, hogy úgy szeretnék hazajönni, hogy a fényképeim oszthatóak legyenek kettõvel, tudtam, hogy a tipikusnyaralásfotók-folder mellett kell nekem egy ember-folder. Azzal a jelentõséggel, hogy amikor ránézek egy-egy képre, vagy szerencsésebb esetben sorozatra, akkor ne csak egy önmagában létezõ alkotást lássak, hanem legyen rám hatással, kezdjek el gondolkodni arról aki rajta van, alakuljanak ki képzeteim róla is és a közegrõl is ami körülveszi, a kultúráról amit hordoz, a szimbólumról, ami esetleg fellelhetõ rajta. Nem kell a vérzõ-gyermekét-karjábantartó-háborútól-mocskos nõ-drámát látnom a képen, hogy ezt meg tudjam tenni.
Ezért egy kezdetleges szocio-játékot kezdtem játszani Velence egyik fõterén egy lépcsõn ücsörögve. Elõször hagytam eluralkodni magamon a hely szellemét. Nem másért, hanem mert a képen, ami elkészül, nemcsak az alany jelenik meg. A kép készítõje is ott van a képben, csak nem látszik. Én tulajdonképpen befolyásolom a vizuális megjelenést, ha másért, hanem mert az én szememen keresztül láttatom az adott témát, (amit úgy egyébként ezerféleképpen is le lehet fotózni), tehát a jelentését csak és kizárólag az elkészítés pillanatában létezõ kontextusában nyeri el. Ez mindjárt meg is megmagyarázza, hogy miért nem áll hozzám közel a stúdiófotózás.
Azt játszottam, hogy ha valaki felkeltette az érdeklõdésem, akkor célkeresztbe állítottam. Megnéztem elõször objektíven keresztül. (Ezen a ponton eldõl egyébként, hogy le fogom-e nyomni az exponálógombot vagy nem. Mert van olyan, hogy ami elsõre jó fotótémának tûnik, és azonnal megragadja a képzeletem, az az objektíven keresztül nem néz vissza rám. Hogy ennek mi lehet az oka? Egész egyszerûen fogalmam sincs, de így van :D) Miután megnéztem a gépszememmel, elképzeltem róluk valamit az alatt a pár pillanat alapján, amíg a tudtuk nélkül részese voltam a világuknak.
Ez a srác a gyönyörû, királykék lenvászon ingében sokáig állt a tér közepén. Nagyon fura, erõs, férfias kisugárzása volt, és valami megfoghatatlan nyugalom áradt belõle. Az elsõ dolog ami eszembe jutott róla az volt, hogy õ egy XXI. századi Jézus. Nem nézelõdött körbe idegesen, nem mocorgott, nem jött-ment, nem ácsorgott egyik lábáról a másikra. Csak állt mint a cövek és látszott, hogy vár valakire vagy valamire. Egyetlen pontot fixírozott, mint aki pontosan tudja, hogy a csodának onnan kell érkeznie. Annyira, hogy egy idõ után már én is csak azon izgultam, hogy megérkezik-e a várakozás jutalma. Érkezett is, és én sajnos mással voltam kénytelen foglalkozni, sürgõs szomj-,és tûzoltást végeztem, pedig az a találkozás megért volna még egy feltételt és én aljas módon azt kívántam, hogy de jó lenne itt most egyedül lenni egy kicsit. Egy lány érkezett. Ugyanilyen végtelen nyugalommal, Mona Lisa-mosollyal sétált be a tér közepére. Én csak bámultam õket tét nélkül, tudtam, hogy ebbõl kimaradok, mert tele van a kezem ásványvízzel és keksszel. Annyira szép két ember volt, hogy többen is rajtuk felejtettük a tekintetünket :) Semmi jel nem utalt arra, hogy turisták vagy a szomszéd utcában laknak. Sokáig álltak egymást átölelve. Nem csókolták meg egymást a találkozás pillanatában, a lány egyszerûen csak a fiú mellkasára hajtotta a fejét, de olyan bensõségesen, hogy az leírhatatlan (ehhez kellett volna egy fotó). A mozdulataikkal kõbe vésték az összetartozásukat. Még most sem tudom eldönteni, hogy színesben vagy fekete-fehérben tetszik jobban a róla készült kép.
A Beyoncé-imitátor lány nem átsétált a téren, hanem átvonult, mintha szent meggyõzõdése lett volna, hogy egy színpadon van :) Simán el tudtam volna képzelni, hogy lenyom egy spontán bulit ott helyben. Nem lehetett nem észrevenni. Durván erõs celeb kisugárzás lengte körül. Határozott volt minden mozdulata, szinte dühös. Csodálatosan nõies járással, de minden lépés végén szinte odacsapta a lábát a földhöz. Mint egy makrancos hölgy. A színei rettentõ harmonikusak voltak, nagyon jó volt ránézni, leszámítva az arckifejezését, amin egész végig ez a gõgös, lebiggyesztett szájtartás uralkodott. Összességében egy beképzelt, öntelt ember benyomását keltette, olyan nõét, akitõl semmi jóra számíthat a másik nem. Kétszer találkoztunk, mert visszafelé is szembejött, semmi változás :D Olyan volt mint egy robot. Az futott át az agyamon, hogy vajon megállna-e egyáltalán, ha megszólítanám. Elmosolyodna-e, ha beszélgetésbe elegyednénk. Az volt az érzésem, hogy õ ismerõs környezetben mozog. Annyira célirányosan haladt, nem a turistákra jellemzõ andalgással. És a cipõje sarka sem indokolta volna túlzottan az andalgást. Neki itt dolga volt. És nagyon rosszkedvûen készült az elvégzésére. Remélhetõleg a bankok és a Dior butik aznap hosszított nyitvatartással üzemelt :D
A kezdõképrõl, a két nagyon tipikus, óriási tag-, és hanglejtésekkel beszélgetõ olasz hölgyrõl a következõ posztban, mert annak folytatása van, randi lett a vége jóképû olasz dzsigolókkal :D Mert ott még 70 felett is létezik az utcai bandázás, tombolnak a közvetlen emberi kapcsolatok, a nyugdíjasok kábé olyan társasági életet élnek, mintha 20 évesek lennének. Van sajátos, rájuk jellemzõ divatjuk is, meg a csajoknak Louis Vuitton pénztárcájuk, és minden pasi csinos volt, semmi kinyúlt, fröcskölt 7UP póló, meg melegítõgatyesz. Mindenki élrevasalva, haj belõve, igen olyan, férfiasan csinos, kissé göndör, nagyon sûrû és mákos :)).
Élet a köbön. 30 év múlva költözöm :)
folyt.köv.
Ez a srác a gyönyörû, királykék lenvászon ingében sokáig állt a tér közepén. Nagyon fura, erõs, férfias kisugárzása volt, és valami megfoghatatlan nyugalom áradt belõle. Az elsõ dolog ami eszembe jutott róla az volt, hogy õ egy XXI. századi Jézus. Nem nézelõdött körbe idegesen, nem mocorgott, nem jött-ment, nem ácsorgott egyik lábáról a másikra. Csak állt mint a cövek és látszott, hogy vár valakire vagy valamire. Egyetlen pontot fixírozott, mint aki pontosan tudja, hogy a csodának onnan kell érkeznie. Annyira, hogy egy idõ után már én is csak azon izgultam, hogy megérkezik-e a várakozás jutalma. Érkezett is, és én sajnos mással voltam kénytelen foglalkozni, sürgõs szomj-,és tûzoltást végeztem, pedig az a találkozás megért volna még egy feltételt és én aljas módon azt kívántam, hogy de jó lenne itt most egyedül lenni egy kicsit. Egy lány érkezett. Ugyanilyen végtelen nyugalommal, Mona Lisa-mosollyal sétált be a tér közepére. Én csak bámultam õket tét nélkül, tudtam, hogy ebbõl kimaradok, mert tele van a kezem ásványvízzel és keksszel. Annyira szép két ember volt, hogy többen is rajtuk felejtettük a tekintetünket :) Semmi jel nem utalt arra, hogy turisták vagy a szomszéd utcában laknak. Sokáig álltak egymást átölelve. Nem csókolták meg egymást a találkozás pillanatában, a lány egyszerûen csak a fiú mellkasára hajtotta a fejét, de olyan bensõségesen, hogy az leírhatatlan (ehhez kellett volna egy fotó). A mozdulataikkal kõbe vésték az összetartozásukat. Még most sem tudom eldönteni, hogy színesben vagy fekete-fehérben tetszik jobban a róla készült kép.
A Beyoncé-imitátor lány nem átsétált a téren, hanem átvonult, mintha szent meggyõzõdése lett volna, hogy egy színpadon van :) Simán el tudtam volna képzelni, hogy lenyom egy spontán bulit ott helyben. Nem lehetett nem észrevenni. Durván erõs celeb kisugárzás lengte körül. Határozott volt minden mozdulata, szinte dühös. Csodálatosan nõies járással, de minden lépés végén szinte odacsapta a lábát a földhöz. Mint egy makrancos hölgy. A színei rettentõ harmonikusak voltak, nagyon jó volt ránézni, leszámítva az arckifejezését, amin egész végig ez a gõgös, lebiggyesztett szájtartás uralkodott. Összességében egy beképzelt, öntelt ember benyomását keltette, olyan nõét, akitõl semmi jóra számíthat a másik nem. Kétszer találkoztunk, mert visszafelé is szembejött, semmi változás :D Olyan volt mint egy robot. Az futott át az agyamon, hogy vajon megállna-e egyáltalán, ha megszólítanám. Elmosolyodna-e, ha beszélgetésbe elegyednénk. Az volt az érzésem, hogy õ ismerõs környezetben mozog. Annyira célirányosan haladt, nem a turistákra jellemzõ andalgással. És a cipõje sarka sem indokolta volna túlzottan az andalgást. Neki itt dolga volt. És nagyon rosszkedvûen készült az elvégzésére. Remélhetõleg a bankok és a Dior butik aznap hosszított nyitvatartással üzemelt :D
A kezdõképrõl, a két nagyon tipikus, óriási tag-, és hanglejtésekkel beszélgetõ olasz hölgyrõl a következõ posztban, mert annak folytatása van, randi lett a vége jóképû olasz dzsigolókkal :D Mert ott még 70 felett is létezik az utcai bandázás, tombolnak a közvetlen emberi kapcsolatok, a nyugdíjasok kábé olyan társasági életet élnek, mintha 20 évesek lennének. Van sajátos, rájuk jellemzõ divatjuk is, meg a csajoknak Louis Vuitton pénztárcájuk, és minden pasi csinos volt, semmi kinyúlt, fröcskölt 7UP póló, meg melegítõgatyesz. Mindenki élrevasalva, haj belõve, igen olyan, férfiasan csinos, kissé göndör, nagyon sûrû és mákos :)).
Élet a köbön. 30 év múlva költözöm :)
folyt.köv.