MĂŠg emlĂŠkszem, amikor az egyik falubeli sĂŠtĂĄnk alkalmĂĄval Colette rĂĄmkacsintott, hogy lenne-e kedvem egy kis kitĂŠrĂľhĂśz, mert olyant mutat nekem, amit elkĂŠpzelni sem tudok.
És valóban.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a fåk kÜzÜtt szerÊnyen megbújó betonlÊpcsþ ilyen kilåtåst rejt.
TĂśbbszĂśr kĂśrbejĂĄrtuk, barĂĄtnĂľm csillogĂł szemekkel, hatalmas vehemenciĂĄval magyarĂĄzta a terveit.

Hogy milyen jĂł lenne.

MĂĄr nem elĂľszĂśr tapasztalom: kĂ­vĂĄnni egy felelĂľssĂŠgteljes mĂťfaj. Ha mersz ĂĄlmodni, kimondani a vĂĄgyaidat, megkapod a lehetĂľsĂŠget, hogy megvalĂłsĂ­tsd.

Csak ĂŠszre kell venni.

GyĂśnyĂśrĂť, nem?

MĂŠg mi magunk sem jutottunk szĂłhoz.
Csak ĂĄlltunk nĂŠmĂĄn, ĂŠs velĂźk egyĂźtt bĂĄmultuk ahogyan a lemenĂľ nap fĂŠnye narancssĂĄrgĂĄra festi a tĂĄjat.

sponsored links