E-mancipáció

2014-08-11

sponsored links




Az umamis cikk kapcsán kaptam egy érdekes levelet. Egy olvasó (pasi) agyába éket vert a gondolat, hogy kifejti ezzel kapcsolatos véleményét a privát e-mail címemen. Annyit mondok, nem feltétlen értettünk egyet mindenben, de a sokadik levélváltás után rájöttem, hogy ennek semmi, de semmi értelme, mert egyrészt összemostuk mindenféle korábbi, történelemben és társadalomban lezajlódott folyamatokkal, másrészt ez õsi szembenállás, de legalábbis a két világháború közé mindenképpen visszavezethetõ és ebben, mint oly sok más dologban, nõ és férfi soha nem fog egyetérteni, mert más a célirány.

A felvetés röviden a következõ: miért gondolom én, hogy attól, hogy csináltam 43 db retusált képet két átlagosan jól kinézõ nõrõl, azzal mindjárt forradalmat lehet elindítani, sõt megnyerni azt, hiszen hát a férfiembernek van szeme, amibõl nem lehet kihúzni azt a szálkát, hogy egy 20 éves roppanós pipivel egyértelmûen nem veheti fel a versenyt az önmagától fuldokló, létjogosultságát bizonygató, többgyerekes, megkeseredett negyvenes. 

(Köztudomású, hogy én szeretek vitatkozni, így születettem, genetikailag vagyok így összerakva. A vita számomra egy fórum, ahol két ember ütközteti az agyának azt a területét, amit egyébként ritkán használ, teszi mindezt azért, hogy egy nagy, közös konklúzió születhessen meg. Tisztára olyan mint a szex. És legalább annyira élvezetes is.)

Mélyen tisztelt Férfitársadalom, tisztelet a kivételnek és a roppanós húszéveseknek és utóbbiaknak is csak azért mert õk még csak most kezdenek szembenállni!

Szociológus énem fog most megszólalni, kivételesen kedves nõi hangon. Mielõtt a szezont a fazonra cserélnénk, válasszunk már szét két dolgot, ami erõteljesen összekeveredik a fejekben. Válasszunk szét két nagy csoportot amibe a nõtársadalom bekategorizálódik, az dacból emancipáltnak felcímkézettekét és a feministákét.

Elõbbi ugyanis kényszerbõl született meg, más kérdés, hogy most már élünk a történelem adta lehetõségekkel. Ez egy viszonylag sokrétû folyamat amibe most nem mennék bele, a lényege konkrétan a jogegyenlõség.

Szeretném kijelenteni, hogy elsõ körben mindenért az ipari forradalom tehetõ felelõssé. Sõt rákenhetjük az egészet a hajunkon kívül a felvilágosodásra is. Minek kellett az nekünk??? Nem volt jó a setétben tapogatózni minden szempontból? Kezdetben a természet törvényei determináltak minket mindenféle cselekvésre, és ezzel rajtunk kívül nagyjából mindenki elégedett volt. Aztán hibáztathatjuk még  a városokba tömörülést is, meg a francia nõket, akik részt vettek a forradalomban. Azok is inkább maradtak volna csendben. Hát nem volt nekünk sokkal egyszerûbb halomra gyereket szülni és és egyébként jó korán belehalni abba? Megtámaszkodhatnánk elégedetten a kapanyélen és minden ennyivel egyszerûbb lenne. Nem is értem mit jár a szánk. Sõt, a nukleáris család megjelenésével sokkal de sokkal kevesebb munkánk is lett, mert nem kellett a felmenõinket gardírozni és sok jóindulattal megspékelve a szobába ravatalozni. Mennyire szép is volt. Boldog csókokkal búcsúztunk a mezõre induló férjeinktõl, esténként pedig szedegettük a hajukból a bolhát-tetvet, meg gõzölgõ vacsival vártuk õket haza. És legalább az étel illata jó volt...

Az elsõ és második világháború aztán jelentõsen megváltoztatta a mortalitási mutatókat (is). Az egyetemes szeretet és a gazdaság gördülékeny menete fennakadt a férfiak tömeges elhalálozásával. Más választás nem lévén Ti férfiak úgy döntöttetek, hogy abban a kegyben részesítitek a nõket, hogy dolgozhatnak. És ekkor felcsillant a fránya remény. Hogy tudniillik, ha képesek vagyunk arra a munkaerõpiacon, amire a férfiak, akkor milyen más dolgokra lennének még képesek adott esetben. Választójog? Oktatáshoz való jog? Ezekkel mi a helyzet? Kérdezgettük halkan egymás között, aztán valaki egyre hangosabb lett, világméretûen hangos. Ezzel hát el is indult az a bizonyos lavina, aminek a vége a "szomorú" jelen, hogy óriási szánk van, ami több mindenre is alkalmas, és hogy mi fér ebbe bele (feloldozok mindenkit aki rissz-rossz dolgokon fantáziál) azt mi szeretnénk eldönteni. A kétkeresõs családmodell mára alapfelállás, de a szocializmusnak köszönhetõen szerencsére megtanultuk, hogy hogyan teljesíthetünk 500% felett a szövõgépen kívül is. A szerepvállalásaink kissé kiszélesedtek. Anyák vagyunk és gyerekek, szakácsnõk, pincérnõk és doktornénik, bejáró-, és takarítónõk, tanárnõk és szexrabszolgák, természetesen munkaidõn kívül. És mindezeket tökéletesen tudjuk szimultán is csinálni. Ehhez képest a férfiak helyzete a világon semmit nem változott, és ez vonatkozik az elvárásaikra is velünk szemben. Tisztelet a kivételnek, ezt hangsúlyoznom kell. Létezik, hogy valaki úgy képzelte, hogy mindezeket úgy fogjuk véghezvinni, hogy minden más változatlan marad? Az alázatfaktor nem nõ, a szemellenzõ fent marad? Hívhatjuk ezt naivitásnak nem? Legkésõbb akkor szoktunk erre rájönni, amikor minden erõfeszítés ellenére lecserélõdünk két húszévesre. Ez általában az életközepi válság idején szokott bekövetkezni, ilyenkor menetrendszerûen fülbelövetnek, tetováltatnak, gyúrni kezdenek és becsajoznak a tisztelt urak. De simán elõfordul, hogy mi váltunk, éppen pont amiatt, mert krvanagy lett a szánk és egy icipicit öntudatra ébredtünk. A világ már csak ilyen. A kisujját nyújtja, de nekünk a karja kell. Ha szükséges, hát beismerem, hogy a mi hibánk, simán megteszem, de azt garantálom is mellé egybõl, hogy a helyzet csak és kizárólag rosszabb lesz és a helyzet kulcsa Ti vagytok. Mi - vagyis az áltagos nõ - nagyon tudunk alkalmazkodni, DE szüfrazsettek voltak, vannak és lesznek. És a globalizáció erre csak rátesz egy óriási lapáttal, márpedig az egy megállíthatatlan folyamat, egy olyan hullám amit durván meglovagolunk. És naívan nézünk majd, hogy dehát mi azt hittük, hogy Ti ezt szeretitek :)





Folytats a blogon ... lightwalkbydorka.blogspot.com/2014/08...

sponsored links

Keres?s