Alapvetõen a blogot továbbra is a Mama írja, de mivel ebben a hónapban én vagyok a sztárállat, talán most nagyobb figyelmet kapok, ezért úgy gondoltam egy bejegyzés erejéig átveszem a feladatot. Az elsõ mondanivalóm, ha valaki esetleg nem tudja kinek adja az adója 1%-át akkor pl. az ELVESZETT ÁLLATOK ALAPÍTVÁNYNÁL jó helyen lesz. Hogy miért Nekik? Mert több más állatéhoz hasonlóan az én életem is õk mentették meg.
És ha már életmentés. Mivel én is egy embercsaládnál élek, senkit nem beszélnék le arról, hogy valaki nyuszit vegyen ajándékba. Sõt, nyuszit lehet menteni azaz örökbe fogadni egy NYÚLMENTÉS nevû csapattól, hogy õk is, hogy szeretõ, gondoskodó gazdikra leljenek. Ezt is nézzétek meg mindenképp. Én is egy névnapi ajándék nyuszi vagyok, teljesen mindegy, milyen alkalomra érkezem. Amit viszont nagyon kérek, hogy csak akkor vásároljatok meg minket nyuszikat, ha aztán Veletek is maradhatunk, és nem pedig azon gondolkodtok egy héten belül hova passzoljatok le, vagy hogyan szabaduljatok meg tõlünk. És kérlek így húsvét környékén mások figyelmét is hívjátok fel erre. Ha megvesztek, vagy elhoztok, csak akkor tegyétek, ha mi is a család részei lehetünk hosszú éveken át mint egy cica vagy kutya. Ez a mi esetünkben is felelõsség, sok öröm és sok megbocsájtás. Ha csak játéknak kellünk arra is van megoldás, ott a FRESHKA cég akik nagyon helyesen megformáztak minket textilbõl többféle színben. De ha mégis élõ kell, de nem tudtok megtartani minket, arra is van megoldás: Itt a fotóm, tessék bámulni engem!!!

És olvassátok el a történetem, ami lábszámtól függetlenül tanulságos lesz embernek, állatnak.

Mikor megérkezetem a mostani családomhoz jött velem egy adag tartozék is. Itató, táp, széna, ketrec. A gazdik nyomtattak egy kisokost a táplálásomról, ami arról is szólt, hogy milyen zöldséget, gyümölcsöt ehetek, mibõl többet, mibõl kevesebbet és mi az ami akár mérgezõ is lehet számomra. De mind hiába. Kihasználtam, hogy már az elsõ pillanatban teljesen oda voltak értem, látták, hogy félek és (kajával) próbáltak magukhoz édesgetni. Illetve az is hamar lejött, hogy nincs szívük éheztetni engem. Így simán megvolt lehetõségem a válogatásra. A fû granulátumot azonnal kicsaptam a rendszerbõl, nem ettem meg. A szénát se, ami mindig ott volt a ketrecben, elsõ ízben egy külön etetõben, aztán, hogy jobban egyem már mellém rakták. Ennek több értelme volt, így legalább le tudtam pisilni. Nem értem, ez után miért vették gyorsan ki, ha pisi nélkül nem, akkor evidens, hogy pisisen se eszem meg. Folyamatosan nyomatták, hogy egyek füvet, és mindig azzal jöttek, hogy hány ember, örülne ha annyit füvezhetne mint én. Ez biztos valami jó poén volt amit rajtam kívül mindenki értett, de mindegy. Aztán bepróbálkoztak valami egészséges táppal, de azt is ki kellett dobniuk. Ennek ellenére továbbra is lelkesen próbálkoztak, majd mikor lett egy nyuszis kolléganõ a munkahelyen, az õ nyuszija kapta. Õ állítólag megette. Kaptam még zöldséget, gyümölcsöt, csak nem sokat mert ezzel vigyázni kellett, hisz bár egészséges, de például egy szelet alma az én kis testemnek nagyobb dózis cukrot jelent mint egy embernek. Tulajdonképpen minden rendben is volt, csak szerintük kicsit sokat ment a hasam. Ez nekem is probléma volt, mert hasmenés után mindig jött a vizes popómosás ami egy hatalmas tortúra volt. Mindhárman bevonultunk a fürdõszobába, mama speciális ruhában a kádban, papa, kívülrõl fogott még mama mosdatott. Aztán jött a para mert mindig mondták, hogy nyuszi burrito lesz belõlem. Értem, hogy rossz, hogy hasmenésem van, de ezek imádják a kajákat, ezek szerint engem  is fel fognak zabálni, és egy mexikói specialitásként végzem? De aztán kiderült, hogy mikor neten nézelõdött a papa, hogy mi lehet a bajom egy angol nyelvû szakirodalomban rabbit burritonak hívták azt amikor becsomagolják egy törölközõbe úgy a nyulat, hogy ne tudjon rugdalózni.

A hasmarsra sajnos csak ez a megoldás lett, mert minden labor eredményem tökéletes volt, így nem tudtak mit kezdeni velem az orvosok. Aztán nagyon begyulladt a szemem ami a doki szerint nem volt nagy gond, pár nap csepegtetés és elmúlik. De egy hét után se enyhült, így a szülõk kerestek egy olyan orvost aki nyulakra is specializálódott. Ott kiderült, hogy a baj esetleg ennél nagyobb. Kaptam új cseppet, új kaját, vitaminokat, szóval új életmódra kényszerítettek. Hibáztatták is magukat a gazdik rendesen, ennek ellenére nyomtam még a hisztit, de már menthetetlenül szigorúbbak lettek. És trükkösek! Pl. egyszer voltak egy nemzeti parkban, ahol program híján a mama hátra sétált az elefántokhoz, mikor a gondozójuk épp ebédet csinált. Ott megtanult elefánt szendvicset készíteni, és mivel a gondozóval nem beszéltek közös nyelvet, így csendben gyártották az ebédet, és együtt tolták a nagy elefántokba. Azoknak bezzeg nem árt egy szelet alma cukortartalma? Innen jött az ötlet, hogy az imádott friss bazsalikomlevélbe csomagolja a füvet.

Ráharaptam, de ahogy rájöttem a turpisságra, módszertant váltottam és simán megettem a bazsalikomleveleket úgy, hogy egy szál fû se kerüljön a szervezetembe. Aztán egy délután mama azt mondta sápadt vagyok. Senki nem vette komolyan. Azt mondta nincs olyan kisugárzásom. Szintén senki nem vette komolyan. Én se, azt hittem biztos a front miatt van, hisz erre nem csak az emberek érzékenyek. Következõ nap elmentek dolgozni, én meg otthon egyedül rosszul lettem. Papa hazajött, azt hitte lusta vagyok kijönni a ketrecbõl, de kapcsolt mikor nem ettem meg semmilyen kaját. Majd jött a végsõ teszt, a soha vissza nem térõ alkalom: Csokit dugott az orrom alá. De akkor már ez se kellett. Hiába az életmód váltás akkorra már úgy tele lett a szervezetem olyan anyagokkal amik nem oda valóak, hogy leállt a pocim mûködése. Gyors telefon, el lettem pakolva és mentünk Jocó dokiékhoz. Mama akkor emelt fel aznap elõször mikor ki kellett venni a hordozóketrecbõl, és teljesen megrémült milyen élettelen a kis testem. Csilla doki néni is, így csak annyit mondott 50% esélyem van a túlélésre, búcsúzzunk el, és már rohant is el velem. Szerintem nem volt szép estéjük a gazdiknak, én pedig teljesen kiborultam, hogy miért nincsenek itt, én miért nem vagyok velük otthon, és különbenis most mit fognak velem itt csinálni, és vajon visszajönnek valaha értem? Következõ nap megfogtak ketrecestül, és elindultak velem, letettek. Majd a gazdik nyitották ki a kis ketrecet, azonnal mentem is ki, puszit adtam a mama orrára, közben a kutyákat infúzióztató nénik majd elájultak a gyönyörtõl. Jéé, egy nyuszi ilyet is tud??? Igen tud! Egy nyuszi is vágyik szeretetre, törõdésre és egy nyuszi is tud ragaszkodni, csak nem akkora marketinggel mint egy kutyus vagy cicus.

A tĂśrtĂŠnet vĂŠge az lett, hogy nĂŠgy nap mĂşlva hazamehettem. MĂĄr csak egĂŠszsĂŠges ĂŠtelt eszem, csak a fĂť alapĂş Trovetet, meg nĂŠha azt a tĂĄpot amit anno el kellett ajĂĄndĂŠkozni. MĂĄr szĂ­vesen megeszem a paprikĂĄt, ĂŠs sok olyan ĂŠtelt is amit eddig nem voltam hajlandĂł. A hasmarsoknak pedig vĂŠge. Mondjuk a fĂťvel mĂŠg mindig hadilĂĄbon ĂĄllok. HiĂĄba magyarĂĄzzĂĄk, hogy a haverjuk lĂĄtogatĂĄsakor hazafelĂŠ a tĂşrĂĄn 1200 mĂŠterrĂľl szedtek nekem alpesi fĂźvet, az bizony a padlĂłn maradt. BĂĄr a szĂŠnĂĄt nĂŠha mĂĄr megeszem, nyilvĂĄn ĂŠjszaka mikor nem lĂĄtjĂĄk, nehogy mĂĄr azt higgyĂŠk, hogy mĂĄtĂłl csak ez megy. Figyelnem is kell mert napkĂśzben is lebuktam mĂĄr nĂŠhĂĄnyszor. De mivel nekem tĂśbb Ă­zlelĂľbimbĂłm van mint kettĂľjĂźknek egyĂźtt, azĂŠrt nĂŠha bĂťnĂśzĂśk. Egyik este mikor az erkĂŠlyen aludtam felugrottam az asztalra, ĂŠs megettem mama mĂŠregdrĂĄga japĂĄn barackjĂĄbĂłl egy felet ĂŠs a maradĂŠkot ledobtam a fĂśldre, hogy kĂŠsĂľbb mĂĄr ne kelljen visszamĂĄszni ĂŠrte. AztĂĄn mĂŠg az asztal tetejĂŠn felzabĂĄltam azt a chilit amit papa szĂĄrĂ­tott, de ezt akkor, ĂŠs ott le kellett hĂťteni valamivel, Ă­gy megkezdtem egy mĂĄsik barackot. Nem vĂŠletlen kerĂźlt annyiba, olyan jĂł volt, hogy a felĂŠig nem bĂ­rtam abbahagyni. BĂĄr semmi bajom nem lett, de azĂŠrt elvittek a dokihoz ahol prĂłbĂĄltak MacirĂłl Chilire ĂĄtnevezni. Mama kitalĂĄlta, hogy ihletett kapott ĂŠs felteszi a blogra a chilis barack chutney receptjĂŠt, de mĂŠg nem tette. TalĂĄn majd nyĂĄr vĂŠgĂŠn lefotĂłzza ha szezonja lesz a baracknak.

Szóval a tanulság embereknek, állatoknak, hogy oda kell figyelni az étkezésekre. Nem attól van a baj, ha három hetente egyszer elmegyünk a mekibe, hanem ha mindig ott eszünk. Nem az a baj, hogy jókat és finomakat eszünk, hanem az, ha sok mûkaját, tartósítókkal, és ízfokozókkal teli félkész ételeken élünk. Nem csak egészségtelen, hanem már el is felejtjük az ételek valódi ízét, ahogy én is. Engem egy dokinál elláttak, de titeket embereket nem fognak! Mehettek munka elõtt és/vagy után szórakoztató irodalommal a táskátokban felszerelkezve, órákat sorban ülni vagy három helyen mire valamit megállapítanak. Nem attól leszünk egészségesek, hogy elhagyunk, és bûnösnek kiáltunk ki olyan ételeket és alapanyagokat amiken nemzetek nõnek fel évszázadok óta. És nem attól, hogy sokak által vitatott étkezési trendek szigorú szabályait követjük és számoljuk, hogy heti négynél több tojást ne együnk. Hanem attól eszünk egészségesen ha változatosan étkezünk és valódi ételeket eszünk.  Nincs baj az importtal, jönnek be finom és érdekes alapanyagok, zöldségek, gyümölcsök, és igen, én is lázban vagyok ha kaphatok egy kis karika banánt. De amit lehet szerezzünk be közelrõl, a piacról, és törekedjünk a szezonális étkezésre. Nem bûn egy szelet süti, egy habos desszert, egy karéj zsíros kenyér, egy pohár bor, vagy akár szirupos koktél, ahogy egy édes kelt tészta enyhén cukros, vaníliás tejföllel se gond. Csak mértékkel! Mindent mértékkel. És egyébként egy kis sport se ártana? mértékkel?;)

Elvileg lett volna mĂŠg egy recept, az ajĂĄnlĂĄsommal, de nem volt mĂŠg idĂľ blogosĂ­tani. FigyeljĂŠtek, lassan az is jĂśn. NyilvĂĄn rĂŠpĂĄbĂłl lesz!

Folytatás a blogon ... homebisztro.wordpress.com/2014/04/17/...