Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Utazás Oaxaca-ba és az elsõ benyomások
sponsored links
Ahogy tegnap megírtam, a mai napon egy hosszabb útra indulunk, márpedig Oaxaca-ba ( ejtsd: oahaka vagy gvahaka ). Ez az azonos nevû állam fõvárosa, és mexikói szinten kisebb városnak minõsül a maga 255.000-es lakosságával. A város több dologról is ismert és híres Mexikóban: elsõsorban kulturális és mûvészeti központ, a gyarmati kor stílusában épült házai nagyon népszerûek az ide látogatók körében - az indián és spanyol hagyományok érdekes ötvözete pedig szintén népszerû a turisták számára.
Tehát ebbe a városban foglaltunk szállást, és amit találtunk körülbelül a fenti jegyeket tükrözte számunkra. A legfontosabb igényünk az volt, hogy a történelmi magban legyen a szállás, nem feltétlenül legyen elegáns, hanem inkább gyarmatkori-spanyol jellegû - és ilyet is találtunk. Kb 2 utcányira vagyunk a fõtértõl és a sétáló utcától - tehát mindent pár percen belül el tudunk érni.
Reggeli után tehát beizzítottuk a kis mexikói autónkat, majd nekivágtunk a 350 km-es útnak délre. Viszonylag hamar kiértünk Pueblából, majd egy közepesen pattogós autópályával indítottunk, aztán autóútra váltottunk át - ami azonban már kiváló aszfalttal bírt, így 110-120-as tempóban suhanhattunk. A forgalom hasonló volt az elõzõ napokban tapasztaltakhoz, azaz java részt csõrös amerikai kamionok uralják az utakat. Amit elfelejtettem mondani az az, hogy java részt dupla pótkocsival mennek ezek a kis csodák - tehát amikor belevágunk egy-egy elõzésbe, akkor ezt nem árt figyelembe venni...
A másik lényeges infó, hogy mivel itt java részt 1-1 sáv van, így az elõzés úgy történik, hogy az elõttünk haladó némileg lehúzódik, mi pedig kicsit vagy nagyon átlépjük a dupla záróvonalat - és nyomjuk a gázt, mint süket a csengõt.
Ami nagyon érdekes volt ezen az úton az a táj és a növényi kultúra folyamatos változása. Pueblát elhagyva elkezdett egy egész szép mezõgazdasági táj megjelenni, ahol rengeteg munkás dolgozott a földeken - valahol még lovas szántással is. Ezt követték a különbözõ tájegységek, volt ahol csak kõ és kaktusz, volt ahol kaktusz és lombos fák voltak együtt, de a talaj is nagyon változatos volt. Láttunk szikár, hófehér talajt, volt ahol vöröses, izzó színû volt az altalaj, de volt szürke, sziklás is. De nemcsak a táj változott, hanem a tengerszint feletti magasság is: 1800-tól 2200 m-ig változott a szintkülönbség - úgy mentünk mint a hullámvasút, vagyis le-fel. Ésszel kellett vezetni, mert a mi kis pár száz kilós autónkat ezek a több tíz tonnás dögök simán ledarálnák. Úgy mennek, mint a meszes - fékezni meg nem igazán szeretnek - mert hát lendületben vannak. Nagyon ösztönzõ tud lenni a gyorsabb haladásra, amikor belenézel a tükörbe - és magad mögött látsz egy rohanó dögöt a fenekedben... :-)
Szóval az volt az érdekes, hogy azt hittük, hogy haláli unalmas lesz ez a közel négy óra, de az elvárások ellenére nagyon élveztük - mert nagyon sok szép és különleges tájat fedeztünk fel.
A terveink szerint meg is érkeztünk a szálloda utcájába, ahol két sorban álltak az autók a dugóban. A hotel elõtt nem mertem megállni, mert ha kitettem volna a vészvillogót, és beszaladunk becsekkolni, akkor ezeket a sorokat már biztos nem írhatnám meg, mert a helyiek még akkor is nyomják a dudát, ha valaki egy másodperccel késõbb indul el. Szóval két utcával messzebb tök szabálytalanul leálltam, Eszti pedig elszaladt megkérdezni, hogy hol lesz az ingyenes parkolásunk. Nos jött egy muchacha a szállodából, beült mellénk, majd megmutatta az utat a parkolóhoz. Ez kb 40 percbe telt, mert a környék összes utcája úgy be volt állva, mint Katiban a gyerek. A kocsiban klasszul eldumcsiztunk - ugyanis nagyon folyékonyan beszélt a kedves, spanyolul. Mi próbálkoztunk angolul - de Õ csak pergõsen válaszolt az anyanyelvén. Sebaj, mindent megoldottunk - a 10 peso-nak pedig nagyon örült.
Ha már ez eszembe jutott, akkor beszéljünk errõl is. Tehát ebben az országban nagyon sok szegény, vagy kevéssé tehetõs ember él, dolgozik. Bejáratott dolog, hogy mindenhol segítenek neked - de illik is adni 2-5-10 pesót, mert Õk ebbõl tartják el a családot, adnak enni a gyerekeiknek. Nem szabad Õket ezért lenézni, nem koldulnak, hanem csinálnak valamit, segítenek. Élénk emlék, hogy elmentünk egy hipermarketbe, ahol a pénztárnál idõsebb hölgyek és urak segítenek bepakolni a szatyorba mindent - és ezért nem fizetést kapnak, hanem a vásárlóktól 5-10 pesót. Kicsi vagy nincs is nyugdíj, ezzel pedig ezt a problémát megoldják. Ebben a világban ezt teljesen természetes, akinek jobban megy, az szó nélkül adja ezeket a pénzeket, mert tudja, hogy jó helyre megy. Tehát a muchacha-nak is ezért adtunk pesót, amiért nem is sértõdött meg, sõt nagyon szépen meg is köszönte. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az öt peso kb 75 forint, a 10 pedig 150...
Tehát becsekkoltunk, a szállás tényleg olyan, mint amire számítottunk. Rögtön a nyakunkba vettük a várost - de elõször zsetont kellett váltani. Ja hogy mindenhol lehet kártyával fizetni? Hát errõl órákat tudnék írni - de pár sorban azért megemlítem. Nos még Magyarországon felhívtuk a két bankunkat, hogy minden kártyánkat lejelentsük, nehogy azt higgyék, hogy ellopták Õket, és valaki Mexikóban garázdálkodik velük. Ezt a két bankos csaj is megerõsítette, hogy jól jártunk el - tehát no para. Így is van, a nagyobb és normálisabb helyeken mindegyik kártyát már tudtuk használni - de volt olyan benzinkút, ahol a menyecske már a jogsimat vagy a személyimet is szerette volna látni - aztán csak kp-ben kellett fizetnem. Tehát ha ide jössz, akkor nagyon jó, ha fel vagy szerelve mindenféle kártyinkával, de a cash is nagyon jól mutat a kezedben - hidd el.
Szóval váltottunk kp-t, majd kimentünk a fõtérre, ahol tutira kapunk valamit enni. Így is lett, és hogy ne bonyolítsuk túl a helyzetet, kétféle menüt kértünk - amit jóízûen be is termeltünk.
Jaj el ne felejtsem. Még amikor kerestük a bankot, akkor a fõutcán láttam egy kis templomot, amibe be is akartam menni - de épp temetési mise zajlott. Az elhunyt feküdt a koporsóban, a nem túl nagyszámú rokonság pedig elég laza, szinte utcai ruhában pedig hallgatta a papot. Persze nem zavartuk õket, rögtön ki is fordultunk a templomból - bár megjegyzem, hogy a nagykapu tárva-nyitva állt, és kint pedig áradt a sok-sok autó. Szóval otthagytuk Õket, mentünk pesót szerezni. Eszti mondta, hogy egy csomó fúvós zenész szerinte azért áll a templom elõtt, mert õk fogják kísérni az elhunytat - de én úgy gondoltam, hogy ez blõdség. Neki lett igaza. (Már megint)
Pont vettük ki a pénzt, amikor egy nagyon vidám fúvós zenekar - valami junior band - vonult végig a csúcsforgalomban, fújták a talpalávalót - míg a megboldogult egy autóban indult az utolsó útjára, a dugóban. A gyászló rokonság elég laza öltözékben követte, és közben petárdákat lõttek az égre, ami komoly robbanásokkal kísérte ezt a furcsa menetet. Megdöbbenés két arcon volt: az Eszterén és az enyémen. A helyieknek ez teljesen természetes volt. Õk így állnak a halálhoz és az elmúláshoz. Vidáman, természetesen.
Tehát a vacsora után elkezdtük a szokásos, random városnézésünket, ami során kóstoltam több helyen is mezcal-t ( ejtsd meszkál ), ami agávé levélbõl készült párlat, majd megnéztük, hogy az utcán hogyan készítik a marhapofa tacot, voltunk egy csomó kortárs mûvészeti galériában, néztünk jópár népmûvészeti üzletet - szóval szívtuk magunkba a várost. Az biztos, hogy Oaxaca hasonlóan megfogott bennünket, mint Puebla - de mégis máshogy. Ez egy kicsit tényleg gyarmatosítóbb típusú város - és talán jobban rendben is van. Olyan baromi szép épületei vannak, hogy alig tudtunk velük betelni.
A lényeg az, hogy az elsõ randi jól telt el, holnap pedig próbáljuk még mélyíteni ezt a bimbódzó kapcsolatot - vagyis holnap még mindig marad Oaxaca - na meg reményeink szerint a Monte Albán - ami kivételesen szintén piramis ...
Holnap találkozunk, buenas noches!
