Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
5. fejezet: Kumpi elvesztése
sponsored links
Sokáig úgy tudtam, az állatoknak is büntetlenül adhatunk nekik való fogamzásgátló tablettát, ha nem akarjuk, hogy több cicánk legyen a kelleténél. Én persze el tudnám képzelni, hogy egy macskafarmon éljek, de a társasházi lakás több okból sem alkalmas sok cica tartására.
Mivel Makka és Kumpi nem óhajtott megismerkedni a kinti élettel, nem is volt rá sok esély, hogy részük legyen a gyermekáldásban. Viszont ettõl még ugyanúgy eljött az ivarérettség ideje, amit õk igen erõteljesen a tudtomra is adtak. Baromi idegesítõ volt hallgatni azt a kérlelõ nyirvogást, amit tüzeléskor produkáltak. Mivel eszem ágában sem volt kitenni õket a drasztikus mûtétnek, a fogamzásgátló tabletta mellett döntöttem.
Az alattomos, macskagyilkos piruláról senki sem mondta, hogy veszélyes lehet, és hosszú távon mit okozhat, így hát a legnagyobb nyugalommal adogattam nekik a kellõ idõben, így szüntetve meg az idõrõl-idõre ?felcsendülõ? macskazenét. Imádták ezt a kis halálosztót, mert nyilván olyan anyag volt benne, amitõl a macska úgy érzi, a fogához való.
A tabletta nevére nem emlékszem, bár talán Ovaridnak hívják, viszont arra igen, hogy aranyszínû alufóliaszerû anyagba volt csomagolva, és nem papírdobozba téve árulták, hanem csak úgy ebben a fóliában. Az állatgyógyszertárban azon kívül, hogy hetente mennyit és meddig kell adni belõle a macskának, nem hívták fel a figyelmemet arra, hogy egy idõ után ideje lenne szünetet tartani, mint ahogyan nekünk nõknek is így illene. Így aztán én abban a tudatban adtam nekik, hogy akkor legalább nem szenvednek az ivarzás okozta kellemetlenségektõl.
De a tudatlanság nem menthet fel senkit sem a tette következményeitõl, az önvád alól meg aztán pláne nem, akármennyire is mondják most mások, hogy ?ne emészd magad, nem tudhattad?. Valóban nem tudhattam, de azért a józan paraszti ész pici fénye már jóval korábban is kigyúlhatott volna az agyamban.
Amikor a baj bekövetkezett, akkor elõször hallottam arról, hogy még az állatorvosok között is vita van abban, hogy okozhat-e a fogamzásgátló tabletta tumort vagy se. Én most már egyértelmûen úgy gondolom, hogy igen, és ebben megerõsített az egyik állatorvos is, aki ugyanígy vélekedik.
Az én cicáimnak fokozottan esélyük volt a daganatos megbetegedésre, mert egyrészt a gyógyszerész nem mondta el a fõ tudnivalókat az adagoláson kívül, másrészt én, aki bíztam az elvileg hozzáértõ instrukcióiban, nem néztem utána, milyen mellékhatásai lehetnek egy ilyen készítménynek, ill. meddig ajánlatos adni az állatnak. De ne szaladjunk ennyire elõre!
Makkát és Kumpit 8 évnyi tablettás fogamzásgátlás után a Kutyafül javaslatára végre ivartalaníttattam. Az operációt azonban megelõzte egy tumoreltávolító mûtét, amit Makkán hajtottak végre, ui. az egyik emlõjében, még 2009-ben, észrevettem egy kis bogyót. Még idõben kikapták onnan, és miután a helye gyönyörûen begyógyult, 2 hónapra rá, október végén Kumpival együtt elbúcsúztak a petefészküktõl. Az operáció után gyorsan helyrejöttek, és nem volt több kandúr utáni, vágyódó jajveszékelés. Makka bundailag ettõl kezdve még pompázatosabb volt, és súlyban megasszonyosodott. Kumpi viszont pont olyan szép volt, mint annak elõtte. A két tesó vígan élt egészségben, boldogságban, már ha nem számítjuk Kumpikám Mollyval és Leoval folyó állandó harcát.
Egy nap Kumpinyek pocakjának odaadó simogatása közepette megakadt az ujjam egy pici dudorban. A púpocskában aztán egyre könnyebben megbotlott a kezem, de úgy döntöttünk, nem vetetjük ki, várunk, hátha megáll a növekedés, hátha csak egy ciszta az, ami nem feltétlenül okoz bajt, és nem fejlõdik tovább. A dudor azonban máshogyan döntött, és gyorsan nõtt. Egy idõ után már nem volt más megoldás, csak a mûtét. Az pedig igen komoly volt, hosszú ideig tartott, és Kumpi ugróbõre is bánta, mert bizony abból is ki kellett metszeni egy jókora darabot.
Az én kis Csimpilimpim azonban úgy tûnt, gyorsan helyrejött a 2014. március 12-i megpróbáltatások után, és áprilisban megnyugodva vágtunk bele a lakásfelújításba.
Mivel Makka és Kumpi nem óhajtott megismerkedni a kinti élettel, nem is volt rá sok esély, hogy részük legyen a gyermekáldásban. Viszont ettõl még ugyanúgy eljött az ivarérettség ideje, amit õk igen erõteljesen a tudtomra is adtak. Baromi idegesítõ volt hallgatni azt a kérlelõ nyirvogást, amit tüzeléskor produkáltak. Mivel eszem ágában sem volt kitenni õket a drasztikus mûtétnek, a fogamzásgátló tabletta mellett döntöttem.
Az alattomos, macskagyilkos piruláról senki sem mondta, hogy veszélyes lehet, és hosszú távon mit okozhat, így hát a legnagyobb nyugalommal adogattam nekik a kellõ idõben, így szüntetve meg az idõrõl-idõre ?felcsendülõ? macskazenét. Imádták ezt a kis halálosztót, mert nyilván olyan anyag volt benne, amitõl a macska úgy érzi, a fogához való.
A tabletta nevére nem emlékszem, bár talán Ovaridnak hívják, viszont arra igen, hogy aranyszínû alufóliaszerû anyagba volt csomagolva, és nem papírdobozba téve árulták, hanem csak úgy ebben a fóliában. Az állatgyógyszertárban azon kívül, hogy hetente mennyit és meddig kell adni belõle a macskának, nem hívták fel a figyelmemet arra, hogy egy idõ után ideje lenne szünetet tartani, mint ahogyan nekünk nõknek is így illene. Így aztán én abban a tudatban adtam nekik, hogy akkor legalább nem szenvednek az ivarzás okozta kellemetlenségektõl.
De a tudatlanság nem menthet fel senkit sem a tette következményeitõl, az önvád alól meg aztán pláne nem, akármennyire is mondják most mások, hogy ?ne emészd magad, nem tudhattad?. Valóban nem tudhattam, de azért a józan paraszti ész pici fénye már jóval korábban is kigyúlhatott volna az agyamban.
Amikor a baj bekövetkezett, akkor elõször hallottam arról, hogy még az állatorvosok között is vita van abban, hogy okozhat-e a fogamzásgátló tabletta tumort vagy se. Én most már egyértelmûen úgy gondolom, hogy igen, és ebben megerõsített az egyik állatorvos is, aki ugyanígy vélekedik.
Az én cicáimnak fokozottan esélyük volt a daganatos megbetegedésre, mert egyrészt a gyógyszerész nem mondta el a fõ tudnivalókat az adagoláson kívül, másrészt én, aki bíztam az elvileg hozzáértõ instrukcióiban, nem néztem utána, milyen mellékhatásai lehetnek egy ilyen készítménynek, ill. meddig ajánlatos adni az állatnak. De ne szaladjunk ennyire elõre!
Makkát és Kumpit 8 évnyi tablettás fogamzásgátlás után a Kutyafül javaslatára végre ivartalaníttattam. Az operációt azonban megelõzte egy tumoreltávolító mûtét, amit Makkán hajtottak végre, ui. az egyik emlõjében, még 2009-ben, észrevettem egy kis bogyót. Még idõben kikapták onnan, és miután a helye gyönyörûen begyógyult, 2 hónapra rá, október végén Kumpival együtt elbúcsúztak a petefészküktõl. Az operáció után gyorsan helyrejöttek, és nem volt több kandúr utáni, vágyódó jajveszékelés. Makka bundailag ettõl kezdve még pompázatosabb volt, és súlyban megasszonyosodott. Kumpi viszont pont olyan szép volt, mint annak elõtte. A két tesó vígan élt egészségben, boldogságban, már ha nem számítjuk Kumpikám Mollyval és Leoval folyó állandó harcát.
Egy nap Kumpinyek pocakjának odaadó simogatása közepette megakadt az ujjam egy pici dudorban. A púpocskában aztán egyre könnyebben megbotlott a kezem, de úgy döntöttünk, nem vetetjük ki, várunk, hátha megáll a növekedés, hátha csak egy ciszta az, ami nem feltétlenül okoz bajt, és nem fejlõdik tovább. A dudor azonban máshogyan döntött, és gyorsan nõtt. Egy idõ után már nem volt más megoldás, csak a mûtét. Az pedig igen komoly volt, hosszú ideig tartott, és Kumpi ugróbõre is bánta, mert bizony abból is ki kellett metszeni egy jókora darabot.
Az én kis Csimpilimpim azonban úgy tûnt, gyorsan helyrejött a 2014. március 12-i megpróbáltatások után, és áprilisban megnyugodva vágtunk bele a lakásfelújításba.
 |
| az elsõ mûtét elõtt 1 héttel, a kontrollra készülve - 2014 március |
A költözés az átalakítások idejére egy egészséges macskát is megviselhet, hát még egy olyat, aki épp csak túljutott a nagy szenvedésen. De Kumpi simán vette az akadályokat, és hõsiesen viselte az idõleges otthon nyújtotta még szûkösebb terep miatti kellemetlenségeket.
A lakásfelújítás egyébként abban az idõszakban zajlott, amikor Kumpi már egy ideje trónfosztott volt, és Leoék terrorizálták. Érdekes módon az albérletben sem Leo, sem Molly nem bántotta õt. Bizonyára nem véletlenül ? biztosan kiszagolták, hogy megint beteg. A kiújult bajt mi is hamar észrevettük, és nyár közepére már azért imádkoztam, hogy megérje szegény a hazaköltözést. És Kumpi kitartott. Otthon voltunk újra, bár a régi szagokat már sehol sem találta, hiszen minden ki lett cserélve. A lakás tetõtõl-talpig kipofozódott, és mi a megújult otthon mellé Kumpinak is új esélyt akartunk adni: egy újabb mûtét révén a gyógyulás ismételt lehetõségét. Az állatorvos is azt mondta, próbáljuk meg, hátha, és július 30-án az én kis hõsöm megint kés alá feküdt.
Az operáció az elõzõhöz hasonlóan komoly volt, de az ébredés a korábbinál sokkal fájdalmasabbra sikerült. Éjjel Kumpi ébredezése fölött õrködve nagyon megbántam, hogy megint kitettük a szenvedésnek, és míg õ a testi kínoktól szenvedett, én ezt látva lelkileg törtem össze.
Aztán lábra állt ? megint! Kumpi elképesztõen szívós volt és igazi hõs. Nem csak az orvoshoz autóval való oda-vissza szállításokat tûrte zokszó nélkül, és a vizsgálatok ideje alatt is mintaszerûen viselkedett (még a doki is megemelte nem létezõ kalapját elõtte), hanem a mûtét utáni fájdalmakat is vasakarattal viselte. Sok ember nem bírja ilyen tartással a bajokat. Kumpi iránt ekkor mélyült el bennem igazán a szeretet érzése, és rádöbbentem, micsoda nagyszerû lélek õ.
 |
| a legkedvesebb fotóm Kumpiról (az albérletben) - 2014 június |
 |
| végre itthon, a felújított lakásban - 2014. július 2. |
 |
| ez a cica vasból van - 1 nappal a 2. mûtét után - 2014. július 31. |
Augusztusban boldog voltam: Kumpit gyógyulni láttam, és õ küzdött is rendesen, hogy ezt lássam. Aztán eljött a szeptember, és vele az aggódás: megint?
Nem kényszeríthettem rá egy újabb mûtétet, nem bírtam volna elviselni az ezzel járó szenvedését, nem mintha a leépülés fázisait nézni lélekemelõbb lett volna. Tudtam, hogy itt már semmi sem segít, de természetesen mindvégig bíztam valamiféle csodában, ami meghozza a gyógyulást. Gyógygombát kapott és erõsítõ cseppeket, ám Kumpi napról-napra, hétrõl-hétre egyre csak soványodott. Szomorú szeme megtörtté vált, teste totálian elfogyott, már sántított is, de õ még mindig küzdött. Élni akart. Elõbb kiskanálból, majd a kezembõl etettem pici falatonként ? prémium macskakaját, majd csirkemájat.
Újra és újra felállt, kibotorkált, meglátogatott a konyhában, és mindig dorombolt, ha megsimogattam, miközben õ a kosarában feküdt. Mindvégig imádta, ha az állát, nyakát vakargattam. Már nem tudott ugrani, annyira feszült a hasa a kimetszett bõr hiánya miatt, ill. ereje sem volt már hozzá. A csodálatosan szép teste már olyan volt, mint a leghányattatottabb sorsú utcamacskának.
Én eközben mindent dokumentáltam, hetente készítettem róla fényképeket, videókat, amik közül az utolsó héten készülteket azóta is képtelen voltam megnézni, annyira szívfájdító.
Nem kényszeríthettem rá egy újabb mûtétet, nem bírtam volna elviselni az ezzel járó szenvedését, nem mintha a leépülés fázisait nézni lélekemelõbb lett volna. Tudtam, hogy itt már semmi sem segít, de természetesen mindvégig bíztam valamiféle csodában, ami meghozza a gyógyulást. Gyógygombát kapott és erõsítõ cseppeket, ám Kumpi napról-napra, hétrõl-hétre egyre csak soványodott. Szomorú szeme megtörtté vált, teste totálian elfogyott, már sántított is, de õ még mindig küzdött. Élni akart. Elõbb kiskanálból, majd a kezembõl etettem pici falatonként ? prémium macskakaját, majd csirkemájat.
Újra és újra felállt, kibotorkált, meglátogatott a konyhában, és mindig dorombolt, ha megsimogattam, miközben õ a kosarában feküdt. Mindvégig imádta, ha az állát, nyakát vakargattam. Már nem tudott ugrani, annyira feszült a hasa a kimetszett bõr hiánya miatt, ill. ereje sem volt már hozzá. A csodálatosan szép teste már olyan volt, mint a leghányattatottabb sorsú utcamacskának.
Én eközben mindent dokumentáltam, hetente készítettem róla fényképeket, videókat, amik közül az utolsó héten készülteket azóta is képtelen voltam megnézni, annyira szívfájdító.
 |
| 10 nappal a halála elõtt - 2014. november 25. |
December 5-én a Kutyafülnek vidékre kellett utaznia, én itthon voltam a pockokkal. Este 7 óra körül elmentem fürdeni, és Kumpi bejött velem a fürdõszobába. A puha kádkilépõ szõnyegre ült, én pedig a kádból becézgettem. Õ szeretetteljesen nyávogott folyamatosan, mintha azt mondaná el az õ nyelvén, hogy szeret.
Aztán nyakig a vízbe merültem ? Kumpi közben elfeküdt a szõnyegen ?, becsuktam a szemem, az agykontroll módszerével ellazultam, és egyszer csak megrohamoztak a képek: kedvenc képzeletbeli pihenõhelyemen voltam, Kumpi a karjaimban. Egyszer csak leereszkedett a felhõk közül, jobbról, egy aranyszínû képkeret. Mintha egy angyali lény karja nyúlt volna ki a képbõl, és én megértve a jelzést, átadtam neki a nagybeteg Kumpit. A kép a levegõbe emelkedett vele együtt, majd kis idõ múlva a felhõzetbõl balról egy új, fehér képkeret szállt alá: az egészséges, ereje teljében lévõ Kumpi ugrott ki belõle, én elkaptam õt, és összevissza puszilgattam. Amikor kijöttem a látomásból, potyogtak a könnyeim, mert szívem mélyén éreztem, hogy ez egy jel volt: így búcsúzott tõlem az én hõs Cicám.
A Kutyafül nem sokkal késõbb ért haza, gyorsan megfürdött õ is, és bekuckóztunk filmet nézni. Nem sokkal késõbb az elõszobából az alomtartó ?macskafiók? irányából zajt hallottunk. Kirohantam. Kumpi wc-n volt, és mire kiértem, õ már a szoba felé tartott, de nem sántikálva, 4 lábon, hanem mindkét hátsó lábát maga után húzta. Nem tudom leírni, mit éreztem akkor, de szinte sokkot kaptam. Azonnal tudtam, hogy itt az idõ, nem várhatunk tovább, és a fürdés közben látott kép itt azonnal értelmet nyert. Kumpi hányt, és ez a fajta hányás ijesztõ volt.
De még tanakodtunk, mi legyen, fel merjük-e hívni ilyen kései órán az állatorvosunkat a kéréssel, hogy altassa el. Az orvos ui. napközben 3 órát itt rendel, de amúgy 20 km-re lakik tõlünk.
Végül döntöttem, nem érdekelt, mit fog rólunk gondolni, hiszen a Kislányomról volt szó. Közöltem vele, hogy megyünk.
Kumpi életében akkor elõször volt kénytelen elviselni ilyen hosszú utazást, és ezúttal sírdogált. Este 10 körül értünk át az állatorvoshoz, aki addigra elõkészítette a vizsgálót, és hamarosan el is kezdte rajta a szomorú procedúrát. Mi mögötte álltunk, én beszéltem hozzá, de máig nem értem, miért nem simogattam közben. Egyszerûen nem mertem zavarni az orvost, és csak álltam ott kiüresedett, gondolatok nélküli fejjel.
A vénásan kapott örök altatótól Kumpi hamar elkábult, de utolsó erejével még hátranézett rám ? pontosan tudta, hogy ott vagyok. Én pedig csak annyit mondtam búcsúzóul: ?Itt vagyok, Kiscicám.?
Ez a kép beleégett a lelkembe, és azóta is szinte csak ezt látom, ha rá gondolok: õ hátranéz rám, a tekintete telve szeretettel, de mindeközben a kétségbeesés és a megnyugvás megmagyarázhatatlan keverékével.
És elment.
Próbáltam tartani magam, amíg kifelé mentünk, de a kocsiba beülve ? a hordozóban a halott Cicámmal ? már nem bírtam tovább. Könnyek között utaztunk a telkünkig, ahol a kocsival a felázott talajon behajtottunk oda, ahol a diófa áll, és körös körül nincs más, csak csend és nyugalom.
A Kutyafül kiásta a sírt, és én beletettem hõs Kumpi cicám meggyötört kis testét a hideg, decemberi földbe. Erre az érzésre nincsenek szavak.
A felázott föld nem akart elengedni bennünket sem: a kocsi beragadt a sárba, és esélytelen volt, hogy aznap kiszedjük onnan. Ott maradt õrizni a hantot, bennünket pedig egy barátunk vitt haza.
Másnap 2 tûzoltóautó is kijött a telkünkre, de az egyik csak azért, hogy kihúzza a másikat. A mi kocsinkat pedig kézi erõvel 6 tûzoltó mentette ki a föld fogságából.
Kumpi halála óta 2 év telt el, de nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Valahogy mindig is tudtam, hogy õt veszítem el elõbb, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Makka volt a kedvenc, és nem tudtam elképzelni, hogy õ menjen el korábban. Végül tényleg Kumpi hagyott itt hamarabb, és csak akkor jöttem rá, valójában mennyire szerettem õt, amikor elveszítettem.
Aztán nyakig a vízbe merültem ? Kumpi közben elfeküdt a szõnyegen ?, becsuktam a szemem, az agykontroll módszerével ellazultam, és egyszer csak megrohamoztak a képek: kedvenc képzeletbeli pihenõhelyemen voltam, Kumpi a karjaimban. Egyszer csak leereszkedett a felhõk közül, jobbról, egy aranyszínû képkeret. Mintha egy angyali lény karja nyúlt volna ki a képbõl, és én megértve a jelzést, átadtam neki a nagybeteg Kumpit. A kép a levegõbe emelkedett vele együtt, majd kis idõ múlva a felhõzetbõl balról egy új, fehér képkeret szállt alá: az egészséges, ereje teljében lévõ Kumpi ugrott ki belõle, én elkaptam õt, és összevissza puszilgattam. Amikor kijöttem a látomásból, potyogtak a könnyeim, mert szívem mélyén éreztem, hogy ez egy jel volt: így búcsúzott tõlem az én hõs Cicám.
A Kutyafül nem sokkal késõbb ért haza, gyorsan megfürdött õ is, és bekuckóztunk filmet nézni. Nem sokkal késõbb az elõszobából az alomtartó ?macskafiók? irányából zajt hallottunk. Kirohantam. Kumpi wc-n volt, és mire kiértem, õ már a szoba felé tartott, de nem sántikálva, 4 lábon, hanem mindkét hátsó lábát maga után húzta. Nem tudom leírni, mit éreztem akkor, de szinte sokkot kaptam. Azonnal tudtam, hogy itt az idõ, nem várhatunk tovább, és a fürdés közben látott kép itt azonnal értelmet nyert. Kumpi hányt, és ez a fajta hányás ijesztõ volt.
De még tanakodtunk, mi legyen, fel merjük-e hívni ilyen kései órán az állatorvosunkat a kéréssel, hogy altassa el. Az orvos ui. napközben 3 órát itt rendel, de amúgy 20 km-re lakik tõlünk.
Végül döntöttem, nem érdekelt, mit fog rólunk gondolni, hiszen a Kislányomról volt szó. Közöltem vele, hogy megyünk.
Kumpi életében akkor elõször volt kénytelen elviselni ilyen hosszú utazást, és ezúttal sírdogált. Este 10 körül értünk át az állatorvoshoz, aki addigra elõkészítette a vizsgálót, és hamarosan el is kezdte rajta a szomorú procedúrát. Mi mögötte álltunk, én beszéltem hozzá, de máig nem értem, miért nem simogattam közben. Egyszerûen nem mertem zavarni az orvost, és csak álltam ott kiüresedett, gondolatok nélküli fejjel.
A vénásan kapott örök altatótól Kumpi hamar elkábult, de utolsó erejével még hátranézett rám ? pontosan tudta, hogy ott vagyok. Én pedig csak annyit mondtam búcsúzóul: ?Itt vagyok, Kiscicám.?
Ez a kép beleégett a lelkembe, és azóta is szinte csak ezt látom, ha rá gondolok: õ hátranéz rám, a tekintete telve szeretettel, de mindeközben a kétségbeesés és a megnyugvás megmagyarázhatatlan keverékével.
És elment.
Próbáltam tartani magam, amíg kifelé mentünk, de a kocsiba beülve ? a hordozóban a halott Cicámmal ? már nem bírtam tovább. Könnyek között utaztunk a telkünkig, ahol a kocsival a felázott talajon behajtottunk oda, ahol a diófa áll, és körös körül nincs más, csak csend és nyugalom.
A Kutyafül kiásta a sírt, és én beletettem hõs Kumpi cicám meggyötört kis testét a hideg, decemberi földbe. Erre az érzésre nincsenek szavak.
A felázott föld nem akart elengedni bennünket sem: a kocsi beragadt a sárba, és esélytelen volt, hogy aznap kiszedjük onnan. Ott maradt õrizni a hantot, bennünket pedig egy barátunk vitt haza.
Másnap 2 tûzoltóautó is kijött a telkünkre, de az egyik csak azért, hogy kihúzza a másikat. A mi kocsinkat pedig kézi erõvel 6 tûzoltó mentette ki a föld fogságából.
Kumpi halála óta 2 év telt el, de nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Valahogy mindig is tudtam, hogy õt veszítem el elõbb, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Makka volt a kedvenc, és nem tudtam elképzelni, hogy õ menjen el korábban. Végül tényleg Kumpi hagyott itt hamarabb, és csak akkor jöttem rá, valójában mennyire szerettem õt, amikor elveszítettem.
